Ókeresztény egyház

Ez a cikk a 2–4. század közötti kereszténységről szól; az 1. századi apostoli korszakról lásd: Őskeresztények.

---

Az ókeresztény egyház a kereszténység történetének az apostoli kort követő, a 2. század elejétől a 4. század végéig tartó szakasza. A kifejezés a keresztény közösségeknek azt a korszakát jelöli, amelyben az apostoli nemzedék eltűnése után megszilárdultak a helyi egyházak vezetési formái, kibontakozott a püspökök, presbiterek és diakónusok szolgálata, kialakult a keresztény kánon törzse, megjelentek a nagy teológiai iskolák és apologéták, majd a 4. században a kereszténység az üldözött vagy megtűrt vallási mozgalomból előbb jogilag engedélyezett, végül a birodalmi valláspolitikában kivételezett helyzetű vallássá vált.

A magyar egyháztörténeti szóhasználatban az „ókeresztény” korszak olykor tágabb értelemben az 1–7. század egészét, tehát az egyházatyák korát, a nagy egyetemes zsinatokat és a késő antik keresztény kultúra kialakulását is magában foglalja. Jelen szócikk szűkebb értelemben, az őskeresztény korszak utáni időszaktól a theodosiusi korig tárgyalja a főbb eseményeket. A tágabb korszakhoz tartoznak az 5–7. századi krisztológiai viták, a népvándorlás korának missziói és az iszlám megjelenése utáni keleti keresztény átrendeződés is, de ezek csak rövid kitekintésként szerepelnek.

A korszak értelmezése felekezeti és historiográfiai szempontból vitatott. Egyes protestáns, adventista vagy restaurációs hagyományok a 2–4. századi fejlődést olykor az eredeti apostoli kereszténységtől való eltávolodásként vagy „nagy hitehagyásként” írják le. A katolikus és ortodox egyháztörténeti értelmezés ezzel szemben az apostoli hagyomány folytonosságát, az egyházi intézmények szerves fejlődését és a dogmatikai tisztázódás szükségességét hangsúlyozza. A modern történettudomány általában nem egyszerű romlásként vagy mechanikus pogány átvételként, hanem több tényezőből álló történeti folyamatként vizsgálja a liturgia, a püspöki intézmény, a kánon, a hitvallások, a keresztény művészet és a birodalmi egyházpolitika kialakulását.

Korszakhatárok és források

Az ókeresztény egyház történetének kezdete többnyire az apostolok nemzedékének lezárulásához, János apostol halálának hagyományos idejéhez, illetve az apostoli atyák korához kapcsolódik. A 2. század elején már olyan keresztény szerzőkkel találkozunk, mint Római Szent Kelemen, Antiochiai Szent Ignác, Szent Polikárp vagy a Didakhé szerzője; ők még közvetlenül az apostoli hagyományra hivatkoznak, de már olyan egyházszervezeti és liturgikus helyzetben írnak, amely különbözik az Újszövetség legkorábbi leveleinek világától.

A korszak fő forrásai közé tartoznak az apostoli atyák írásai, a 2. századi apologéták művei, az eretnekellenes irodalom, a vértanúakták, a korai zsinati kánonok, a római és görög történeti utalások, a sírfeliratok, papiruszok, régészeti emlékek, katakombafestmények és korai templommaradványok. Kiemelt jelentőségű Caesareai Euszebiosz Egyháztörténete, amely ugyan teológiai szemléletű és forráskritikával kezelendő, mégis nélkülözhetetlen, mert számos elveszett korai iratból őrzött meg részleteket.

A történeti rekonstrukcióban nehézséget okoz, hogy a fennmaradt források földrajzilag és társadalmilag egyenetlenek. Rómáról, Kis-Ázsiáról, Alexandriáról, Antiochiáról és Észak-Afrikáról viszonylag bőségesebb adat áll rendelkezésre, más területekről jóval kevesebb. A keresztény közösségek belső életét gyakran olyan iratokból ismerjük, amelyek vitás helyzetben születtek: eretnekellenes művek, fegyelmi levelek vagy üldözési elbeszélések. Ezért az ókeresztény egyház történetét nem lehet egyetlen lineáris modellre redukálni; különböző régiókban eltérő ütemben és eltérő formákban ment végbe az intézményesedés.

A 2. század általános képe

Az apostoli kor utáni helyzet

A 2. század elején a keresztény közösségek már nem csupán palesztinai vagy zsidó diaszpórabeli csoportok voltak. A kereszténység jelentős központokkal rendelkezett Rómában, Antiochiában, Epheszoszban, Szmirnában, Korinthoszban, Alexandriában és más városokban. A közösségek továbbra is őrizték zsidó bibliai gyökereiket, de tagjaik között egyre nagyobb számban voltak pogány származású keresztények.

A zsidóságtól való elkülönülés nem egyetlen döntés eredménye volt. A Jeruzsálemi templom 70-es pusztulása, a Bar Kohba-felkelés, a pogánymisszió sikere, a körülmetélés és a mózesi törvény kötelező voltáról folytatott viták, valamint Jézus messiási és isteni státuszának keresztény megvallása fokozatosan új vallási identitást alakított ki. A keresztények továbbra is Izrael Írásait olvasták és saját hitük előképének tekintették, de egyre inkább Krisztusban látták azok beteljesedését.

A régebbi szakirodalomban olykor „páli fordulatnak” nevezték azt a folyamatot, amelynek során a kereszténység a zsidó törvény megtartásától függetlenül is nyitottá vált a nem zsidók előtt. A mai kutatás árnyaltabban fogalmaz: Pál szerepe döntő volt, de nem egyedülálló szakadásként, hanem az apostoli misszió és a korai közösségi viták részeként értelmezhető. A pogányok befogadásának kérdése már az Apostolok cselekedetei és Pál levelei szerint is az 1. század közepén eldőlt, de társadalmi és liturgikus következményei a 2. században bontakoztak ki teljesebben.

Az apostoli atyák

Az apostoli atyák írásai átmenetet képeznek az Újszövetség és a későbbi egyházatyák teológiája között. Római Szent Kelemen korinthusiakhoz írt levele a helyi egyház belső rendjével és a presbiterek elmozdítása körüli vitával foglalkozik. A levél az apostoli eredetű szolgálat folytonosságára hivatkozik, és azt mutatja, hogy a római közösség már az 1–2. század fordulóján tekintélyes szerepet töltött be más egyházak vitáinak rendezésében.

Antiochiai Szent Ignác hét levele a püspöki szolgálat, az eucharisztia, a vértanúság és a krisztológia korai tanúja. Ignác hangsúlyozza a püspök körüli egységet, de ezt nem pusztán hatalmi szerkezetként, hanem a hit, az eucharisztikus közösség és a tanbeli egység biztosítékaként értelmezi. Leveleiben szerepel először fennmaradt keresztény forrásban a „katolikus egyház” kifejezés, amely eredetileg az egyetemes, teljes egyházat jelölte.

Szent Polikárp levele és vértanúságának elbeszélése a 2. századi kis-ázsiai egyház életéről ad képet. A Polikárp vértanúsága különösen fontos, mert világosan megkülönbözteti Krisztus imádását a vértanúk tiszteletétől és emlékezetétől, ami a későbbi szentkultusz megértéséhez is alapvető forrás.

Didakhé és korai egyházi rendtartások

A Didakhé vagy A tizenkét apostol tanítása a korai keresztény erkölcsi, liturgikus és közösségi élet egyik legfontosabb dokumentuma. Keltezése vitatott: egyes részei akár az 1. század végére is visszanyúlhatnak, a végső forma azonban valószínűleg a 2. század elején alakult ki. A mű a „két út” erkölcsi tanítását, a keresztség kiszolgáltatásának szabályait, a böjt és ima rendjét, az eucharisztikus imákat, valamint a vándorapostolok, próféták, tanítók, püspökök és diakónusok szerepét tárgyalja.

A Didakhé alapján nem állítható, hogy a 2. század eleji keresztény összejövetelek teljesen „szabályoktól mentesek” lettek volna. A dokumentum éppen azt mutatja, hogy már ekkor léteztek ismert keresztségi, böjti, imádságos és közösségi szabályok. Ugyanakkor a püspökök és diakónusok mellett még fontos szerep jutott vándorprófétáknak és tanítóknak is. A korszak tehát átmeneti: a karizmatikus és intézményes szolgálatok együtt éltek.

Egyházszervezet és a püspöki szolgálat

A háromszintű szolgálat kialakulása

A 2. század egyik legfontosabb fejleménye a helyi egyházak vezetési rendjének megszilárdulása volt. Az Újszövetségben már szerepelnek presbiterek, episzkoposzok és diakónusok, de a fogalmak jelentése nem minden iratban azonos. A 2. század folyamán egyre világosabbá vált az egy püspök, presbiteri testület és diakónusok alkotta helyi struktúra, különösen Kis-Ázsiában, Szíriában és Rómában.

A püspök kiemelkedése nem egyszerűen a hatalom központosításaként értelmezhető. A források szerint a püspök feladata a tanítás őrzése, az eucharisztikus közösség egységének biztosítása, a fegyelmi ügyek kezelése és a szegénygondozás irányítása volt. Az apostoli nemzedék eltűnésével és a tévtanítások megjelenésével a helyi egyházaknak olyan vezetési formákra volt szükségük, amelyek biztosították a tanbeli és liturgikus folytonosságot.

Az apostoli szukcesszió tana a 2. század végén különösen Lyon-i Szent Ireneusznál kapott jelentőséget. Ireneusz a gnosztikus tanítókkal szemben arra hivatkozott, hogy az apostolok tanítása a püspöki utódláson és az egyházak nyilvános hagyományán keresztül őrződött meg. Érvelésében a római egyház különleges tekintélyű tanúként jelenik meg, mert Péter és Pál apostolokhoz kötötték alapítását és hagyományát.

Klérus és laikusok

A klérus és a laikusok későbbi terminológiai megkülönböztetése fokozatosan alakult ki. Már a 2. században különbséget tettek a felszentelt vagy kijelölt szolgálattevők és a hívők közössége között, de a korai egyházban a hívők részvétele a közösségi életben, a tanúságtételben, az adományozásban és a fegyelmi ügyekben továbbra is jelentős volt. A „minden hívő papsága” és a rendelt szolgálat nem feltétlenül kizáró fogalmak: a katolikus, ortodox és több protestáns értelmezés szerint a hívők közös papi méltósága mellett már az apostoli korban létezett különleges szolgálat is.

Róma tekintélye

A római egyház a 2–3. században fokozatosan különleges tekintélyre tett szert. Ennek oka a birodalmi fővárosi helyzet, Péter és Pál római vértanúságának hagyománya, a római közösség nagysága és jótékonysági tevékenysége, valamint a hitvitákban betöltött szerepe volt. Kelemen levele, Ignác rómaiakhoz írt levele, Ireneusz tanúsága és a húsvét-vita mind jelzik Róma növekvő jelentőségét, bár a későbbi pápai joghatósági fogalmakat nem szabad egyszerűen visszavetíteni a 2. századra.

A papa vagy „pápa” cím korai használata nem kizárólag Rómához kötődött; több keleti püspököt is neveztek így. A római püspökre vonatkozó kizárólagos használat későbbi fejlődés eredménye. A 2–4. században a római püspök tekintélye valós és növekvő volt, de a keleti nagy központok, különösen Alexandria és Antiochia, szintén nagy tekintéllyel rendelkeztek.

Liturgia, keresztség és eucharisztia

A vasárnapi istentisztelet

A 2. században a keresztények legfontosabb rendszeres összejövetele a hét első napjához, az Úr napjához kapcsolódott. A vasárnap jelentőségét a keresztény források elsősorban Jézus feltámadásával magyarázzák, nem pusztán a zsidóságtól való elkülönülés szándékával vagy a napkultuszhoz való igazodással. Szent Jusztinosz első apológiája szerint a keresztények vasárnap azért gyűltek össze, mert ez volt a teremtés első napja és Krisztus feltámadásának napja.

A vasárnap keresztény ünneplése tehát már Konstantin 321-es rendelete előtt is létezett. Konstantin törvénye polgári munkaszüneti szabállyá tette a „Nap tiszteletreméltó napját”, de ez nem a vasárnapi keresztény istentisztelet kezdete volt, hanem egy már régóta meglévő keresztény gyakorlat új birodalmi jogi helyzetbe kerülése.

Keresztség és katechumenátus

A keresztség a keresztény közösségbe való belépés alapvető szertartása volt. A Didakhé folyóvízben vagy más vízben végzett keresztséget említ, lehetőség szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. A 2–3. században fokozatosan kialakult a katechumenátus, vagyis a keresztségre készülők oktatásának és erkölcsi felkészítésének rendszere. A katechumenátus különösen ott vált fontosabbá, ahol a kereszténység nagyobb számban fogadott be pogány hátterű megtérőket.

A gyermekkeresztség eredete vitatott, de a 2–3. századi források alapján a gyakorlat legalábbis ismertté vált. Ireneusz olyan nyelvet használ, amelyet többen a csecsemők megváltásban való részesedésére vonatkoztatnak, Tertullianus pedig a 3. század elején éppen azért bírálja a túl korai keresztséget, mert a gyakorlat már létezett. Órigenész a gyermekkeresztséget apostoli hagyományként említi.

Eucharisztia és mise

A szentmise vagy eucharisztia liturgiájának 2. századi leírását Jusztinosz adja. A szertartásban olvasták az apostolok emlékiratait és a próféták írásait, a vezető magyarázatot mondott, közös imádság következett, majd kenyeret, bort és vizet vittek elő, hálaadó imát mondtak, végül a diakónusok szétosztották az eucharisztikus adományokat a jelenlévőknek és a távollévőknek.

A keresztény eucharisztia kialakulásának elsődleges gyökerei az utolsó vacsora, a zsidó étkezési áldások, a pészah és a zsinagógai igeistentisztelet világában keresendők. A hellenisztikus környezet és a korabeli vallási nyelv hatása sem zárható ki, de a liturgia eredetét nem lehet egyszerűen a misztériumvallásokból levezetni. A modern liturgiatörténet inkább több rétegű fejlődésről beszél: zsidó liturgikus háttér, apostoli eucharisztikus hagyomány, helyi közösségi szokások, teológiai reflexió és később birodalmi nyilvánosság együtt alakították a keresztény istentisztelet rendjét.

Az eucharisztia áldozati értelmezése sem pusztán késői vagy idegen eredetű fejlemény. Már az Újszövetségben jelen van Krisztus halálának emlékezeti és szövetségi értelmezése, a Didakhé és Jusztinosz pedig a hálaadás, felajánlás és Krisztus testével-vérével való kapcsolat nyelvét használja. A 2–3. században az eucharisztia teológiája tovább pontosodott, különösen a valóságos jelenlét, a közösségi egység és a püspök vezetése alatt végzett liturgia kérdésében.

Disciplina arcani

A disciplina arcani, vagyis a szent dolgok titokban tartásának gyakorlata főként a 3–4. században figyelhető meg. Lényege nem valamiféle misztériumvallási titkolózás egyszerű utánzása volt, hanem a keresztségre készülők fokozatos bevezetése a keresztény hit és liturgia teljes tartalmába, valamint az eucharisztia profanizálásának elkerülése. A gyakorlat különösen a keresztségi hitvallás, az Úr imája és az eucharisztia részleteinek kateketikai átadásában jelent meg.

Kánon, hitvallás és regula fidei

Az Újszövetség kánonjának kialakulása

A 2. században a keresztény közösségekben fokozatosan különleges tekintélyre tettek szert az apostoli iratok. A négy evangélium, Pál levelei és több más újszövetségi irat széles körben ismert és használt volt, miközben egyes könyvek státusza még vitatott maradt. A kánon kialakulása nem úgy történt, hogy a 4. századig semmilyen közös hagyomány nem létezett volna; inkább egy korai magkánon fokozatos megszilárdulásáról és a peremkönyvek körüli viták rendeződéséről beszélhetünk.

Markión saját, szűkített kánonja, amely elvetette az Ószövetséget és csak Lukács evangéliumának módosított változatát, valamint Pál egyes leveleit fogadta el, hozzájárult ahhoz, hogy a nagyegyházi közösségek világosabban megfogalmazzák az apostoli iratok és az Ószövetség egységét. A Muratori-töredék a 2. század végi vagy 3. század eleji római kánontanú egyik fontos emléke.

Alexandriai Szent Atanáz 367-es húsvéti levele az első fennmaradt forrás, amely pontosan a mai 27 újszövetségi könyvet sorolja fel. A 4. századi nyugati zsinatok, köztük Róma, Hippo és Karthágó helyi zsinatai, ugyanezt a hagyományt erősítették meg. Ezek a zsinatok nem a semmiből „találták ki” a kánont, hanem a liturgikus használat, apostoli eredet és egyházi elfogadás alapján már kialakult hagyományt rögzítették.

Hitvallások és a hit szabálya

A regula fidei, azaz a hit szabálya a 2–3. században a keresztény tanítás összefoglaló normája volt. Ireneusz, Tertullianus és más szerzők a hit szabályára hivatkozva különböztették meg az apostoli tanítást a gnosztikus és más alternatív tanoktól. A hitvallási formulák különösen a keresztséghez kapcsolódtak, és a későbbi Apostoli hitvallás előzményeinek tekinthetők.

A dogmák fejlődése ebben a korszakban elsősorban válaszjellegű volt. A keresztény közösségek akkor fogalmaztak pontosabban, amikor viták merültek fel Krisztus istenségéről, emberségéről, az Atyához való viszonyáról, a Szentlélek szerepéről, az Ószövetség tekintélyéről vagy a megváltás természetéről. A dogmatikai nyelv rögzülése tehát nem önmagában vett „szabadságvesztés”, hanem a közös hit nyilvános védelmének és pontosításának eszköze volt.

Gnoszticizmus, Markión és montanizmus

Gnosztikus irányzatok

A 2. századi kereszténység egyik legfontosabb kihívását a különböző gnosztikus irányzatok jelentették. A „gnoszticizmus” összefoglaló elnevezés, amely több eltérő rendszerre vonatkozik. Közös vonásuk gyakran a megváltó tudás hangsúlyozása, a látható világ negatív értelmezése, bonyolult kozmológiai rendszerek kidolgozása és az Ószövetség Istenének problematikus megítélése volt.

A gnosztikus tanítók, például Valentinus, Baszileidész vagy más csoportok nem egyszerűen „pogány filozófiát” adtak a kereszténységhez, hanem sajátos bibliaértelmezést, kozmológiát és megváltástant dolgoztak ki. A nagyegyházi szerzők, különösen Ireneusz, azért bírálták őket, mert tanításaikat szerintük nem lehetett összeegyeztetni az apostoli hagyománnyal, a teremtés jóságával, Krisztus valóságos megtestesülésével és az üdvösség testi-lelki egységével.

Markión

Markión a 2. század közepén Rómában tanított. Élesen szembeállította az Ószövetség teremtő Istenét Jézus Krisztus Atyjával, és elutasította az Ószövetséget. Saját kánont alakított ki, amely Lukács evangéliumának és Pál leveleinek általa módosított változataiból állt. A nagyegyház Markión tanítását azért utasította el, mert szétválasztotta a teremtést és a megváltást, Izrael Istenét és Jézus Krisztus Atyját, valamint megbontotta az apostoli hagyomány és az Írás egységét.

Montanizmus

A montanizmus a 2. század második felében Phrügiában keletkezett prófétai mozgalom volt. Montanosz és két prófétanő, Priszcilla és Maximilla a Szentlélek új, sürgető kijelentéseire hivatkozott, szigorú erkölcsi fegyelmet hirdetett és közeli eszkatologikus várakozást képviselt. A mozgalom kezdetben nem minden tanításában tért el a keresztény hittől, de a püspökök és a helyi egyházak jelentős része veszélyesnek ítélte a prófétai kijelentések ellenőrizhetetlen tekintélye és a fegyelmi túlzások miatt.

A montanizmus hatása jelentős volt az egyházfegyelemről, prófétaságról és a kinyilatkoztatás lezárulásáról folytatott vitákban. Tertullianus később csatlakozott a montanista irányzathoz, részben azért, mert elégedetlen volt a katolikus egyház bűnbánati fegyelmének enyhülésével.

Üldözések a 2. században

A 2. századi keresztényüldözések többnyire helyi jellegűek voltak. A római állam nem folytatott állandó, birodalomszerte egységes üldözést, de a keresztények jogi helyzete bizonytalan volt. A fő probléma az volt, hogy megtagadták a hagyományos istenek és a császárkultusz vallási tiszteletét, ami a római társadalomban a közrend és a vallási lojalitás megsértéseként jelenhetett meg.

Ifjabb Plinius és Traianus levélváltása a 2. század elejéről alapvető forrás. Traianus válasza szerint a keresztényeket nem kell hivatalosan felkutatni, de ha bevádolják őket és ragaszkodnak keresztény hitükhöz, büntetendők; ha viszont áldozatot mutatnak be a római isteneknek, felmenthetők.

A 2. század kiemelkedő vértanúi közé tartozott Antiochiai Szent Ignác, Szent Polikárp és a lyoni vértanúk. A mártírirodalom nem egyszerű történeti jegyzőkönyv, hanem teológiai értelmezés is: a vértanú Krisztus szenvedésében való részesedésként, a feltámadás reményének tanújaként és az egyház hitelességének bizonyítékaként jelenik meg.

A 2. századi apologéták

A 2. század apologétái a keresztény hit védelmére írtak zsidó, pogány és római bírálatokkal szemben. Szent Jusztinosz, Athénagorasz, Tatianosz, Theophilosz antiochiai püspök, Arisztidész és a Diognétoszhoz írt levél szerzője arra törekedtek, hogy bemutassák: a keresztények nem ateisták, nem erkölcstelen titkos társaság tagjai, nem politikai lázadók, hanem az egy igaz Istent tisztelik és erkölcsi életet élnek.

Az apologéták gyakran használták a görög filozófia fogalmait, különösen a logosz tanát. Ez a filozófiai nyelv nem jelentette a kereszténység tartalmának egyszerű feloldását a görög gondolkodásban; inkább olyan kísérlet volt, amely a bibliai kinyilatkoztatást a művelt görög-római közeg számára is érthető módon kívánta megfogalmazni.

A kereszténység terjedése a 2. században

A 2. század végére a kereszténység a birodalom számos városában jelen volt. A terjedés különösen erős volt Kis-Ázsiában, Szíriában, Rómában, Észak-Afrikában és Egyiptomban. A pontos létszámbecslések bizonytalanok; a régebbi szakirodalomban előforduló magas arányokat a modern kutatás gyakran óvatosabban kezeli. Valószínű, hogy a keresztények száma a 2. század végén még kisebbségi volt, de egyes városi központokban már feltűnő és társadalmilag érzékelhető közösségeket alkottak.

A terjedés okai között a kutatás több tényezőt említ: a zsinagógai kapcsolatrendszert, a városi hálózatot, a görög köznyelvet, a keresztény közösségek szociális gondoskodását, a vértanúk példáját, az erkölcsi fegyelmet, a nők és alacsonyabb társadalmi rétegek számára nyitott közösségi formákat, valamint a halál és szenvedés keresztény értelmezését. A kereszténység sikere nem magyarázható egyetlen okkal.

A 3. század általános képe

A 3. század a keresztény egyház történetében a belső intézményesedés, a teológiai iskolák, a nagyobb üldözések, a bűnbánati viták és a társadalmi megerősödés időszaka volt. A keresztények száma növekedett, a püspöki hálózat kiterjedtebbé vált, a teológiai irodalom jelentősen gazdagodott, ugyanakkor a birodalmi válság idején az állam egyre inkább egységes vallási lojalitást követelt.

Alexandria és a keresztény tudomány

Alexandria a 3. században a keresztény teológia egyik legfontosabb központjává vált. Alexandriai Szent Kelemen és Órigenész a bibliaértelmezés, teológia és filozófiai műveltség összekapcsolására törekedtek. Kelemen szerint a görög filozófia előkészítő szerepet tölthetett be a pogányok számára, hasonlóan ahhoz, ahogyan a Törvény Izrael számára volt pedagógus. Órigenész hatalmas életműve a bibliai szövegkritikát, exegézist, dogmatikai gondolkodást és lelki értelmezést egyaránt formálta.

Órigenész gondolkodása később vitatottá vált, különösen egyes kozmológiai és antropológiai tézisei miatt. Mégis a keresztény tudományosság történetében alapvető jelentőségű: a Szentírás szövegének összehasonlító vizsgálata, a többértelmű bibliaértelmezés, a rendszeres teológiai kérdésfeltevés és az aszketikus bibliaolvasás terén tartós hatást gyakorolt.

Antiochia és más keleti központok

Antiokheia a 3. században továbbra is jelentős egyházi központ volt. A későbbi antiochiai exegetikai iskola a szöveg történeti és nyelvi értelmének hangsúlyozásáról vált ismertté, bár ennek klasszikus képviselői inkább a 4–5. században működtek. A keleti egyházakban, különösen Szíriában és Mezopotámiában, a kereszténység részben görög, részben szír nyelvű formákban terjedt. Edessza a szír kereszténység egyik fontos központjává vált.

Észak-Afrika és Tertullianus

Észak-Afrika a 3. század elején a latin kereszténység egyik bölcsője lett. Tertullianus karthágói szerzőként a latin teológiai nyelv megteremtésében kiemelkedő szerepet játszott. Írásai apologetikai, erkölcsi, fegyelmi és teológiai kérdésekkel foglalkoznak. Tertullianus használta a Szentháromságra vonatkozó latin trinitas fogalmat, és jelentős szerepe volt a későbbi nyugati teológiai terminológia kialakításában.

Tertullianus később a montanista irányzathoz közeledett, részben az egyház fegyelmi enyhülésével szembeni elégedetlensége miatt. Írásai ezért egyszerre tanúi a katolikus hitvédelmi gondolkodásnak és a 3. századi fegyelmi viták feszültségeinek.

Cyprianus és az egyház egysége

Cyprianus, Karthágó püspöke, a 3. század közepén az egyház egységéről, a püspöki kollegialitásról és a bűnbánati fegyelemről írt. A deciusi üldözés után súlyos kérdés lett, hogyan kell bánni azokkal, akik a nyomás hatására áldozatot mutattak be vagy hamis igazolást szereztek. Cyprianus középutat keresett a teljes elutasítás és a túl gyors visszafogadás között: hangsúlyozta a bűnbánat szükségességét és a püspöki fegyelem szerepét.

Cyprianus híres műve, Az egyház egységéről, az egyházat püspökök közösségeként és Krisztus egységének látható jelként értelmezi. A római püspökkel folytatott vitái, különösen az eretnekek újrakeresztelésének kérdésében, azt mutatják, hogy Róma tekintélye növekedett, de a püspöki kollegialitás és a helyi egyházak önállósága továbbra is fontos tényező volt.

Bűnbánati fegyelem és egyházfegyelem

A 3. század egyik legfontosabb belső vitája a súlyos bűnök, különösen a hittagadás, házasságtörés és gyilkosság utáni visszafogadás kérdése volt. A korai egyház komolyan vette a keresztség utáni élet erkölcsi követelményeit, de az üldözések tapasztalata szükségessé tette a bűnbánati rend pontosabb szabályozását.

Kallixtusz római püspök engedékenyebb bűnbánati gyakorlata heves ellenállást váltott ki Tertullianus és Hippolütosz részéről. A vita nem egyszerűen „világiasodás” és „szigor” ellentéte volt, hanem arról szólt, hogy az egyház milyen módon gyakorolja Krisztus bűnbocsátó hatalmát, hogyan őrzi meg egyszerre a szentséget és az irgalmat.

Üldözések a 3. században

Septimius Severus és a Severus-kor

A Severus-dinasztia idején a keresztények helyzete változó volt. Septimius Severus alatt a hagyomány szerint korlátozták a zsidó és keresztény áttéréseket, de az üldözés nem volt mindenhol egyformán intenzív. A korszak legismertebb vértanúi közé tartozik Perpetua és Felicitas csoportja, akiknek vértanúaktája az ókeresztény irodalom egyik legjelentősebb dokumentuma.

Decius üldözése

Decius 249–251 közötti uralkodása alatt a keresztények először találkoztak birodalomszerte egységesebb áldozati kötelezettséggel. A rendelet minden alattvalótól megkövetelte, hogy áldozatot mutasson be a római isteneknek és a császár jólétéért, amiről igazolást, libellust kaphatott. A keresztények számára ez lelkiismereti válságot jelentett, mert az áldozatbemutatást bálványimádásnak tekintették.

A deciusi üldözés után alakult ki a lapsi, vagyis a hitüket megtagadók visszafogadásának nagy vitája. Egyesek hamis igazolást vásároltak, mások ténylegesen áldoztak, megint mások kitartottak és vértanúhalált haltak vagy börtönbe kerültek. A bűnbánati fegyelem és az egyházi egység kérdése emiatt a 3. század közepének egyik központi problémája lett.

Valerianus és Gallienus

Valerianus uralkodása alatt az üldözés különösen az egyházi vezetőket, püspököket, papokat és diakónusokat célozta. Többek között II. Szixtusz pápa és Szent Lőrinc vértanúsága ehhez az időszakhoz kötődik. Valerianus fia, Gallienus 260 körül megszüntette az üldözést és visszaadta az egyházi javak egy részét, ami az úgynevezett „kis béke” időszakát nyitotta meg.

A 260 és 303 közötti időszakban a keresztény közösségek viszonylag nyugodtabb körülmények között növekedhettek. A püspöki szervezet, templomépületek, temetők és egyházi vagyon egyre láthatóbbá váltak, ami a későbbi nagy üldözés egyik előfeltétele is lett.

Keresztény épületek, katakombák és művészet

Az első keresztények többnyire magánházakban gyűltek össze. A 3. századból már ismertek olyan épületek, amelyeket keresztény liturgikus használatra alakítottak át; a legismertebb példa a Dura-Europosban feltárt háztemplom, amely keresztelőhelyiséggel és bibliai freskókkal rendelkezett.

A katakombák főként temetkezési helyek voltak, nem állandó rejtekhelyek, ahogyan a romantikus irodalom gyakran ábrázolta. A római katakombák freskói, feliratai és szimbólumai fontos forrásai a korai keresztény hitnek: gyakori motívum a jó pásztor, Jónás, Noé bárkája, Dániel az oroszlánok között, az imádkozó alak, a hal, a horgony és a Krisztus-monogram.

A keresztény képhasználat fejlődése összetett folyamat volt. A legkorábbi keresztények körében létezett képtartózkodás, részben a zsidó képtilalom öröksége miatt, ugyanakkor a 3. századtól egyre több keresztény képi emlék maradt fenn. A képek funkciója kezdetben főként temetkezési, bibliai-emlékeztető és szimbolikus volt. A későbbi képtisztelet teológiai vitái csak évszázadokkal később, különösen a 8–9. századi ikonoklaszta vitában érték el klasszikus formájukat.

Szentek, vértanúk és Mária tisztelete

A vértanúk emlékezete

A szentek tiszteletének legkorábbi jól dokumentált formája a vértanúk emlékezete. A Polikárp vértanúsága szerint a keresztények összegyűjtötték a vértanú csontjait, és halála évfordulóján megemlékeztek róla. A szöveg ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Krisztust imádják, a vértanúkat pedig szeretettel tisztelik mint az Úr tanítványait és követőit.

A 3–4. században a vértanúk sírjainál tartott megemlékezések, az ereklyék tisztelete és a helyi vértanúnaptárak egyre fontosabbá váltak. Ez a folyamat nem egyszerűen a pogány hőskultusz átvétele volt, hanem a keresztény feltámadáshit, a test méltósága, a szentek közössége és a vértanúság teológiája alapján alakult ki, noha a késő antik emlékezeti kultúra és temetkezési szokások formailag hatottak rá.

Mária-tisztelet kezdetei

Mária tiszteletének korai története fokozatos fejlődést mutat. Az Újszövetség Máriát Jézus anyjaként, a megtestesülés tanújaként, a hívő engedelmesség példájaként és a tanítványi közösség tagjaként ábrázolja. A 2. századi szerzőknél, különösen Jusztinosznál és Ireneusznál megjelenik Mária és Éva párhuzama: Mária engedelmességét Éva engedetlenségének ellenpontjaként értelmezik.

A 3–4. századból ismerjük a Sub tuum praesidium kezdetű Mária-imádság korai tanúit, és a 4. században Mária szerepe egyre hangsúlyosabbá vált a liturgiában és a teológiai reflexióban. A Theotokosz cím, vagyis az „Istenszülő” megnevezés dogmatikai jelentősége különösen az 5. századi nesztoriánus vitában vált központivá, de a cím és mögöttes krisztológiai logikája korábbi gyökerekkel rendelkezett.

A Mária-tisztelet és az antik anyaistennő-kultuszok között egyes külső formai párhuzamok vizsgálhatók, de a „Mária nem más, mint Ízisz keresztény változata” típusú azonosítás a modern szakirodalomban túlzó és redukcionista. A keresztény Mária-tisztelet fő dogmatikai háttere a krisztológia: Mária tisztelete abból következik, hogy a keresztény hit szerint ő Jézus Krisztus, a megtestesült Ige anyja. A katolikus és ortodox teológia világosan megkülönbözteti az Istent megillető imádást a szentek és Mária tiszteletétől.

A 4. század: üldözéstől a birodalmi elismerésig

A diocletianusi üldözés

Diocletianus uralkodása alatt, 303-ban kezdődött az utolsó és legsúlyosabb birodalmi keresztényüldözés. A rendeletek előírták a templomok lerombolását, a szent könyvek beszolgáltatását, a keresztények jogainak korlátozását és később az áldozatbemutatás kikényszerítését. Az üldözés intenzitása régiónként különbözött: Keleten és Galerius területein súlyosabb volt, Nyugaton enyhébb formákat ölthetett.

A diocletianusi üldözés idején keletkezett a traditores, vagyis a szent könyveket átadók körüli vita is, amely később a donatizmus kialakulásában játszott fontos szerepet Észak-Afrikában. A vita arról szólt, hogy az üldözés alatt megbukott klérus által kiszolgáltatott szentségek érvényesek-e, és milyen feltételekkel állhat helyre az egyházi közösség.

Galerius türelmi rendelete és a milánói megállapodás

Galerius 311-ben türelmi rendeletet adott ki, amely elismerte az üldözés kudarcát és megengedte a keresztényeknek, hogy imádkozzanak a császárért és a birodalomért. 313-ban Konstantin és Licinius mediolanumi megállapodása biztosította a keresztények és más vallások szabad vallásgyakorlatát, valamint az elkobzott egyházi javak visszaadását.

A mediolanumi ediktum néven ismert intézkedés nem tette a kereszténységet államvallássá, hanem jogilag engedélyezett vallássá tette, és megszüntette az üldözést. A kereszténység államvallási helyzete csak később, Theodosius valláspolitikája alatt alakult ki.

Konstantin valláspolitikája

Konstantin uralkodása gyökeres változást hozott az egyház és az állam kapcsolatában. A császár támogatta a keresztény közösségeket, visszaadatta javaikat, bazilikákat építtetett, kedvezményeket adott a klérusnak, és beavatkozott egyházi viták rendezésébe. Valláspolitikájában egyszerre jelent meg személyes keresztény elköteleződés, birodalmi egységtörekvés és a vallási béke politikai igénye.

Konstantin 321-es vasárnapi törvénye a polgári életben is kiemelte a vasárnapot, de a keresztény vasárnap eredete ennél jóval korábbi. A konstantini bazilikák, például a római Szent Péter-bazilika elődje és a jeruzsálemi Szent Sír-bazilika, új nyilvános teret adtak a keresztény liturgiának. A háztemplomok és kisebb gyülekezeti terek világa mellett megjelent a monumentális keresztény építészet.

Konstantin szerepét a történetírás eltérően értékeli. Egyes szerzők a kereszténység társadalmi felszabadulását és a nyilvános egyházi élet kibontakozását hangsúlyozzák, mások az állami hatalommal való szoros kapcsolat veszélyeit. Enciklopédikus szempontból mindkét szempont fontos: a konstantini fordulat egyszerre jelentett jogi szabadságot, intézményi növekedést, politikai befolyást és újfajta kísértéseket.

Arianizmus és a nikaiai zsinat

Arius tanítása

A 4. század elején Arius alexandriai presbiter tanítása súlyos vitát váltott ki. Arius szerint a Fiú nem öröktől fogva való ugyanabban az értelemben, mint az Atya, hanem az Atya legelső és legkiválóbb teremtménye. Ellenfelei, különösen Alexandriai Szent Atanáz, úgy látták, hogy ez a tanítás aláássa a megváltás alapját: ha Krisztus nem valóságos Isten, akkor nem tudja az embert valóban Isten életében részesíteni.

Az első nikaiai zsinat

325-ben Konstantin összehívta az első nikaiai zsinatot, amely elítélte Arius tanítását, és kimondta, hogy a Fiú „egylényegű” az Atyával. A homoousios fogalma nem bibliai szó, de a zsinat szerint alkalmas volt arra, hogy kizárja a Fiú teremtmény voltát és megőrizze Krisztus teljes istenségének hitét. A nikaiai hitvallás a későbbi Szentháromság-dogma egyik alapja lett.

A nikaiai döntés után a vita nem ért véget. A 4. század nagy részét különböző ariánus, félariánus, homoiánus és nikaiai irányzatok küzdelme határozta meg. A császárok valláspolitikája gyakran befolyásolta a püspökök száműzését, visszahívását és zsinati döntéseket. Atanáz többször száműzetésbe került, de kitartóan védte a nikaiai hitet.

Konstantinápoly és a hitvallás véglegesedése

381-ben az első konstantinápolyi zsinat megerősítette a nikaiai hitet és kifejtette a Szentlélek istenségét. A nikaia–konstantinápolyi hitvallás a keresztény egyházak jelentős részében máig alapvető hitvallás. A zsinat egyúttal Konstantinápoly püspökének tiszteleti elsőbbségét is növelte, mivel Konstantinápoly „Új Róma” lett.

Szerzetesség és aszkézis

A 3–4. században bontakozott ki a keresztény szerzetesség. Az aszkézisnek korábban is voltak formái: böjt, szüzesség, özvegyi élet, imádság, vagyonról való lemondás. A szerzetesség azonban új intézményes formát adott ezeknek az eszményeknek.

Remete Szent Antal az egyiptomi szerzetesség egyik legismertebb alakja, akinek életét Atanáz írta meg. Antal példája nagy hatással volt a keleti és nyugati kereszténységre. A szerzetesség másik alapformáját Pakhomiosz közösségi, cenobita szerzetessége jelentette, amely szabályozott közös életet, munkát és imát írt elő.

Nem megalapozott az az állítás, hogy Atanáz 344-ben bizonyíthatóan „az első európai kolostort” alapította volna a mai Bulgária területén. Atanáz szerepe a szerzetesség nyugati ismertté tételében jelentős, különösen Antal életrajza révén, de az európai szerzetesség kezdetei több forrásból és több régióból alakultak ki.

A 4. századi egyház és a birodalom

Donatizmus

A donatizmus Észak-Afrikában alakult ki a diocletianusi üldözés után. A vita központi kérdése az volt, hogy azok a püspökök és papok, akik az üldözés idején átadták a szent könyveket vagy más módon megalkudtak, érvényesen szolgáltathatják-e ki a szentségeket. A donatisták szerint a bűnös vagy hitehagyott klérus szolgálata érvénytelen lehet; a katolikus álláspont szerint a szentségek érvényessége végső soron Krisztus cselekvésétől, nem pedig a kiszolgáltató erkölcsi állapotától függ.

A donatista vita később Szent Ágoston teológiájában kapott klasszikus megfogalmazást, de gyökerei a 4. század elejére nyúlnak vissza. A vita rávilágít arra, hogy az üldözések után az egyház egyik legnehezebb kérdése a tisztaság és egyetemesség, fegyelem és irgalom, helyi identitás és katolikus egység viszonya volt.

Julianus kísérlete

Julianus császár (361–363), akit keresztény források gyakran „Apostatának” neveznek, megpróbálta visszaszorítani a kereszténység állami támogatását és újjászervezni a hagyományos pogány kultuszokat. Nem indított Diocletianushoz hasonló véres üldözést, de elvette az egyházi kiváltságok egy részét, támogatta a pogány kultuszokat, és a keresztény iskolai tanítók helyzetét korlátozta.

Julianus rövid uralkodása megmutatta, hogy a 4. század közepén a kereszténység már mélyen beágyazódott a birodalmi társadalomba. Halála után a pogány restauráció lehetősége gyorsan gyengült, bár a pogány kultuszok és filozófiai iskolák még sokáig fennmaradtak.

Theodosius és a katolikus hit birodalmi támogatása

380-ban I. Theodosius és társcsászárai kiadták a thesszaloniki ediktumot, amely a nikaiai hitet követő kereszténységet részesítette birodalmi támogatásban. Az ediktum a római és alexandriai püspök hitére hivatkozott, és a nikaiai keresztényeket nevezte „katolikus keresztényeknek”.

Theodosius valláspolitikája nem azonos a 313-as vallásszabadsággal: a 380-as évektől a birodalmi hatalom egyre inkább a nikaiai kereszténységet támogatta, miközben korlátozta az eretneknek minősített keresztény irányzatokat és fokozatosan visszaszorította a nyilvános pogány kultuszokat. A folyamat regionálisan eltérő volt, és a pogány vallási gyakorlatok sok helyen tovább éltek, különösen vidéken és a művelt elit bizonyos köreiben.

A kereszténység állami támogatása új kérdéseket vetett fel: a püspökök társadalmi és politikai szerepe megnőtt, az egyház nagyobb vagyont és nyilvános befolyást szerzett, a zsinatok és császári rendeletek kapcsolata szorosabbá vált. Ugyanakkor a korszak püspökei, például Milánói Szent Ambrus, időnként a császári hatalommal szemben is felléptek, ami jelzi, hogy az egyház és állam viszonya nem egyszerű alárendeltség vagy teljes azonosulás volt.

Karácsony, húsvét és az ünnepek fejlődése

A keresztény ünneprend legkorábbi központja a húsvét volt, amely Krisztus halálának és feltámadásának ünnepe. A húsvét időpontjáról már a 2. században vita alakult ki a quartodecimánusok és a vasárnapi húsvétot követő egyházak között. I. Viktor pápa a 2. század végén egységesíteni próbálta a gyakorlatot, de Lyon-i Szent Ireneusz és más püspökök békéltető álláspontot képviseltek. A vita nem okozott tartós kelet-nyugati egyházszakadást, de jelzi Róma növekvő tekintélyét és a liturgikus egység igényét.

A karácsony december 25-i ünneplése Rómában a 4. század közepére adatolható. E dátum eredetéről a szakirodalomban több magyarázat létezik. Az egyik szerint a keresztény ünnep a Sol Invictus vagy más napfordulós pogány ünnepek keresztény ellenpontjaként terjedt el. Egy másik, szintén jelentős elmélet szerint a dátum a március 25-i fogantatás vagy kereszthalál teológiai kronológiájából következett: ha Krisztus fogantatását március 25-re tették, születése kilenc hónappal később december 25-re esett. A mai kutatás ezért óvatosan fogalmaz: a napkultusz-párhuzam lehetséges tényező, de nem kizárólagos magyarázat.

A vízkereszt vagy epifánia keleten eredetileg Krisztus megjelenésének, születésének, megkeresztelkedésének és első csodájának összetett ünnepe lehetett, majd a különböző régiókban eltérő hangsúlyokat kapott. A nagyböjt a 4. századra egyre általánosabbá vált a húsvéti előkészület részeként, különösen a katechumenek keresztségi felkészítésével és a bűnbánók visszafogadásával összefüggésben.

A pápaság és a nagy egyházi központok

A 2–4. században a keresztény világ több kiemelkedő központ köré szerveződött. Róma, Alexandria és Antiochia a nikaiai zsinat kánonjaiban is különleges helyzetű egyházként jelenik meg, részben apostoli hagyományuk, részben politikai és kulturális jelentőségük miatt. Jeruzsálem tiszteleti tekintélye szentföldi szerepéből fakadt, Konstantinápoly pedig a 4. században, az új császári fővárosként emelkedett fel.

A római püspök tekintélye fokozatosan fejlődött. A 4. század végén Sziriciusz pápa levelei már fejlettebb római jogi és fegyelmi stílust mutatnak; az „apostoli szék” fogalma és a római döntések fellebbviteli szerepe is erősödött. E folyamatot azonban történetileg árnyaltan kell kezelni: a későbbi középkori pápaság intézményrendszere nem állt készen a 2. században, de Róma különleges apostoli és tanbeli tekintélyének korai jelei már ekkor kimutathatók.

Nők, család és társadalmi élet

Az ókeresztény közösségekben nők is jelentős szerepet játszottak. A korábbi újszövetségi példák, például Priszcilla, Főbé vagy Junia mellett a 2–3. században vértanúakták, özvegyi és diakonisszai szolgálatok, valamint házi gyülekezeti szerepek tanúskodnak a nők jelenlétéről. A keresztény erkölcsi tanítás nagy hangsúlyt fektetett a házassági hűségre, a gyermekek védelmére, az özvegyek támogatására és a szexuális fegyelemre.

A kereszténység társadalmi összetétele változatos volt. Kezdetben sok hívő az alsóbb vagy középrétegekhez tartozhatott, de már a 2–3. században találunk tehetősebb keresztényeket, római polgárokat, hivatalnokokat és a császári udvarhoz kapcsolódó személyeket is. A közösségek anyagi támogatást nyújtottak özvegyeknek, árváknak, betegeknek, foglyoknak és üldözötteknek. A jótékonyság a keresztény identitás egyik legfontosabb társadalmi jele lett.

Pogányság, filozófia és kultúra

A kereszténység és a görög-római kultúra viszonya összetett volt. A keresztények elutasították a bálványkultuszt, a császár vallási imádását és számos pogány erkölcsi gyakorlatot, ugyanakkor használták a görög nyelvet, retorikát, filozófiai fogalmakat, jogi kategóriákat és irodalmi formákat. A kapcsolat tehát nem egyszerű „kompromisszum” vagy „elpogányosodás”, hanem elutasítás, válogatás, átalakítás és keresztény újraértelmezés együttese volt.

A Krisztus király-motívum és Krisztus uralmának nyelve nem vezethető le pusztán a császárkultuszból. A keresztény hagyomány bibliai alapjai között ott vannak a zsoltárok királyi messiásképei, Dániel könyvének Emberfia, az Újszövetség „Krisztus az Úr” hitvallása és a feltámadt Krisztus mennyei uralmáról szóló szövegek. A császári reprezentációval való párhuzamok a 4. századi művészetben és politikai nyelvben erősebbé válhattak, de a krisztológiai királyság fogalma jóval korábbi és biblikus eredetű.

Az ókeresztény egyház a 4. század végén

A 4. század végére a kereszténység helyzete alapvetően megváltozott. A nikaiai hit fokozatosan birodalmi támogatást kapott, a pogány nyilvános kultuszok jogi korlátozás alá kerültek, a püspökök jelentős társadalmi szereplőkké váltak, a keresztény bazilikák a városi tér meghatározó épületei lettek, a szerzetesség pedig új lelki és társadalmi formát teremtett.

Ugyanakkor a korszak nem volt egységes diadalmenet. A 4. század tele volt teológiai vitákkal, száműzetésekkel, helyi konfliktusokkal, császári beavatkozásokkal, pogány-keresztény feszültségekkel és eretnekségi küzdelmekkel. Az ókeresztény egyház ekkorra vált a késő antik mediterrán világ egyik legfontosabb intézményévé, de ezzel együtt olyan kérdésekkel szembesült, amelyek a középkori kereszténység történetét is meghatározták: az egyházi és világi hatalom viszonya, a dogmatikai egység és pluralitás határai, a szentségi fegyelem, a püspöki tekintély, a szerzetesség szerepe, valamint a keresztény kultúra és az antik örökség kapcsolata.

Történetírói értékelés

Az ókeresztény egyházról szóló történetírásban több értelmezési modell alakult ki. A 19. századi liberális protestáns és vallástörténeti iskola gyakran az intézményesedést, dogmatizálódást és liturgikus fejlődést az eredeti vallási élmény fokozatos merevedéseként mutatta be. A marxista vallástörténet a kereszténységet társadalmi és ideológiai funkciói alapján értelmezte, gyakran a szinkretizmus és hatalom kérdésére összpontosítva. A katolikus és ortodox történetírás inkább az apostoli folytonosságot, a hagyományt, a liturgikus és dogmatikai fejlődés belső logikáját hangsúlyozta. A modern akadémiai kutatás e modellek örökségét részben meghaladva regionális, társadalmi, liturgiatörténeti, régészeti és eszmetörténeti megközelítéseket alkalmaz.

A „nagy hitehagyás” értelmezés bizonyos felekezeti hagyományokban továbbra is jelentős, de történettudományi kategóriaként nem tekinthető semleges leírásnak. A 2–4. századi változások valóságosak és jelentősek voltak, de ezek értelmezésekor különbséget kell tenni a teológiai értékítélet, a felekezeti önértelmezés és a történeti leírás között. Enciklopédikus megközelítésben az ókeresztény egyház története nem „tiszta kezdet” és „romlott későbbi egyház” egyszerű ellentéteként, hanem folytonosságokból, törésekből, vitákból és intézményi válaszokból álló történeti folyamatként írható le.

Térkép

Az első századok kereszténysége szempontjából fontosabb városok:

Athén

Róma

Antiókhia

Filippi

Jeruzsálem

Efezus
(Epheszosz)

Cézárea

Alexandria

Karthágó

Szürakuszai

Bizánc
(Byzantium)

Nikaia

Thesszaloniki

Damaszkusz

Mediolanum
(Milánó)

Tarsus

Pozíció a Földközi-tenger térképén

Irodalom

• Henry Chadwick: A korai egyház. Ford. Ertsey Krisztina, Tornai Szabolcs. Budapest: Osiris. 1999. = Osiris könyvtár. Vallástörténet, ISBN 963-379-434-X  
• Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve. 3., bővített kiadás. München: Aurora Könyvek. 2000. = Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiae, ISBN 978-963-379-686-3  
• Duchesne, Louis (1909). Early History of the Christian Church: From Its Foundation to the End of the Third Century. Vol. 1. New York–London: Longmans, Green and Co.
• Lebreton, Jules; Zeiller, Jacques (1949). The History of the Primitive Church. Translated by Ernest C. Messenger. New York: Macmillan.
• Pelikan, Jaroslav (1971). The Christian Tradition: A History of the Development of Doctrine. Vol. 1. Chicago: University of Chicago Press. ISBN 978-0-226-65371-6.
• Kelly, J. N. D. (1977). Early Christian Doctrines (5th ed.). London: A&C Black. ISBN 978-0-8264-5252-8.
• Frend, W. H. C. (1984). The Rise of Christianity. Philadelphia: Fortress Press. ISBN 978-0-8006-1931-2.
• Brown, Peter (1981). The Cult of the Saints: Its Rise and Function in Latin Christianity. Chicago: University of Chicago Press. ISBN 978-0-226-07622-5.
• Brown, Peter (2003). The Rise of Western Christendom: Triumph and Diversity, A.D. 200–1000 (2nd ed.). Oxford: Blackwell. ISBN 978-0-631-22137-1.
• Wilken, Robert Louis (1984). The Christians as the Romans Saw Them. New Haven: Yale University Press. ISBN 978-0-300-09839-6.
• Wilken, Robert Louis (2003). The Spirit of Early Christian Thought: Seeking the Face of God. New Haven: Yale University Press. ISBN 978-0-300-10598-8.
• Bradshaw, Paul F. (1996). Early Christian Worship: A Basic Introduction to Ideas and Practice. London: SPCK. ISBN 978-0-281-04921-9.
• Talley, Thomas J. (1991). The Origins of the Liturgical Year (2nd ed.). Collegeville: Liturgical Press. ISBN 978-0-8146-6075-1.
• Metzger, Bruce M. (1987). The Canon of the New Testament: Its Origin, Development, and Significance. Oxford: Clarendon Press. ISBN 978-0-19-826180-3.
• Shoemaker, Stephen J. (2016). Mary in Early Christian Faith and Devotion. New Haven: Yale University Press. ISBN 978-0-300-21953-1.
• Jensen, Robin M. (2000). Understanding Early Christian Art. London–New York: Routledge. ISBN 978-0-415-20455-1. {{cite book}}: Check |isbn= value: checksum (súgó)
• Finney, Paul Corby (1994). The Invisible God: The Earliest Christians on Art. New York: Oxford University Press. ISBN 978-0-19-508252-4.
• Barnes, Timothy D. (1981). Constantine and Eusebius. Cambridge, MA: Harvard University Press. ISBN 978-0-674-16531-1.
• Ayres, Lewis (2004). Nicaea and Its Legacy: An Approach to Fourth-Century Trinitarian Theology. Oxford: Oxford University Press. ISBN 978-0-19-875506-7.

Kapcsolódó szócikkek

• Őskeresztények
• Ókeresztény irodalom
• Apostoli atyák
• Egyházatyák
• Gnoszticizmus
• Montanizmus
• Arianizmus
• Apokrif iratok
• Bibliai kánon
• Az Újszövetség kanonizációja
• Ókeresztény művészet
• Keresztényüldözés a Római Birodalomban
• Sivatagi atyák
• Donatizmus
• A pápaság története
• Pécsi ókeresztény sírkamrák

Külső hivatkozások

• Early Christian Writings – korai keresztény iratok angol fordításai
• Christian Classics Ethereal Library: Early Church Fathers – egyházatyák angol fordításai
• Louis Duchesne: Early History of the Christian Church, I. kötet – Internet Archive
• Jules Lebreton – Jacques Zeiller: The History of the Primitive Church – Internet Archive