Spanyol inkvizíció

Francisco Rizi: Autodafé a madridi Plaza Mayorban, 1680. június 30. A kép a spanyol inkvizíció egyik legismertebb nyilvános szertartását ábrázolja.

Francisco de Goya: Az inkvizíció törvényszéke. A 19. századi spanyol liberalizmus és a felvilágosodás utáni inkvizícióellenes képalkotás fontos művészeti példája.

A spanyol inkvizíció (spanyolul: Tribunal del Santo Oficio de la Inquisición, magyarul kb. „az Inkvizíció Szent Hivatalának Törvényszéke”) a spanyol monarchia területén működő, egyházi jellegű, de erős királyi ellenőrzés alatt álló bírósági intézmény volt. Létrehozását IV. Szixtusz pápa 1478-ban engedélyezte I. Izabella kasztíliai királynő és II. Ferdinánd aragóniai király kérésére. A törvényszék célja eredetileg a megkeresztelt, de a korabeli hatóságok szerint korábbi vallásukhoz titokban visszatérő vagy azt tovább gyakorló új keresztények – főként zsidó származású conversók és később moriszkók – vallási ügyeinek vizsgálata volt.

A spanyol inkvizíciót meg kell különböztetni a középkori inkvizíciótól, a portugál inkvizíciótól és a római inkvizíciótól. A középkori pápai inkvizíció az Ibériai-félsziget egyes területein már korábban is jelen volt, különösen Aragóniában, de a 15. század végén létrejött spanyol intézmény új típusú volt: egyszerre kapcsolódott a katolikus egyházi joghoz, a királyi államépítéshez, a Reconquista lezárásához, a vallási egység korabeli eszményéhez és az újonnan egyesülő monarchia politikai központosításához.

A spanyol inkvizíció hatásköre elvileg csak megkeresztelt személyekre terjedt ki. Nem keresztény zsidók és muszlimok mint ilyenek nem tartoztak az inkvizíciós bíróságok alá, hacsak nem keresztelkedtek meg, és ezután gyanúsították őket judaizálással, iszlám szokások titkos gyakorlásával vagy más, a korabeli katolikus hitfelfogás szerint eretneknek minősített cselekménnyel. Ez a különbségtétel különösen fontos a zsidók 1492-es kiűzésének, a muszlimok kényszerű áttérésének és a moriszkók későbbi sorsának értelmezésénél: ezekben az ügyekben a monarchia, az egyházi vezetés, a helyi társadalmi feszültségek és az inkvizíció egymással érintkező, de nem azonos szerepet játszottak.

A törvényszék 1480-tól kezdve működött ténylegesen, elsőként Sevillában, majd hálózata fokozatosan kiterjedt Kasztíliára, Aragóniára, Valenciára, Katalóniára, Navarrára, Szicíliára, Szardíniára, valamint a spanyol gyarmatbirodalom egyes területeire. Az amerikai kontinensen külön törvényszékek működtek Mexikóban, Limában és Cartagenában.

Az intézmény 1834-ben szűnt meg véglegesen. Működésének több mint három és fél évszázada alatt jelentős szerepet játszott a spanyol vallási, társadalmi, politikai és kulturális életben. Megítélése a 16. századtól kezdve erősen vitatott volt. A protestáns és később liberális-antiklerikális irodalomban a spanyol inkvizíció a vallási türelmetlenség egyik fő jelképe lett; a spanyol és katolikus apologetikus irodalom viszont gyakran a korszak állami önvédelmi és jogi intézményeként értelmezte. A 20–21. századi levéltári kutatások a korábbi túlzó képet jelentősen árnyalták: az intézmény valóban alkalmazott kényszert, börtönt, vagyonelkobzást, kikényszerített vezeklést, kínvallatást és halálos ítéleteket, de a halálos ítéletek száma és aránya jóval alacsonyabb volt a 19. századi polemikus becsléseknél.

Elnevezés és jogi természet

A spanyol elnevezés, Tribunal del Santo Oficio de la Inquisición, a „Szent Hivatal” bíróságára utal. A kifejezésben az inquisición a latin inquisitio szóból ered, amely vizsgálatot, kinyomozást, tudakozódást jelent. A spanyol intézmény a katolikus hit tisztaságát vizsgáló törvényszéknek tekintette magát, ugyanakkor működése a spanyol monarchia központosító politikájával szoros kapcsolatban állt.

A történészek eltérően határozzák meg jogi természetét. Formailag egyházi bíróság volt, mivel eretnekséggel, hitehagyással és a hitet érintő más bűncselekményekkel foglalkozott, bírái pedig többnyire egyházi személyek voltak. Ugyanakkor a spanyol inkvizíció nem egyszerűen a pápai középkori inkvizíció helyi folytatása volt. Létrejötte és működése a spanyol koronától függött: a főinkvizítor kinevezésében a pápa formális szerepet játszott, de a jelölés és az intézmény tényleges irányítása nagyrészt a királyi hatalomhoz kötődött.

Ezért a modern szakirodalomban gyakori meghatározás szerint a spanyol inkvizíció sajátos állami-egyházi hibrid intézmény volt. Vallási jogcímen járt el, de jelentős részben a spanyol monarchia politikai, társadalmi és igazgatási érdekeit is szolgálta. A kortárs pápaság és a spanyol korona között nem egyszer alakult ki feszültség a törvényszék jogkörei, az ítéletek elleni fellebbezések és az eljárási túlkapások miatt.

Történeti háttér

A három vallás Ibériája

A középkori Ibériai-félszigeten keresztények, muszlimok és zsidók hosszú ideig egymás mellett éltek. A gyakran használt convivencia fogalom ezt az együttélést jelöli, de a modern történetírás hangsúlyozza, hogy ez nem jelentett modern értelemben vett vallási egyenlőséget. A közösségek jogállása, adózása, politikai súlya és társadalmi szerepe korszakonként és területenként változott. Voltak békés együttélési formák, kulturális kölcsönhatások, vegyes gazdasági kapcsolatok, de voltak pogromok, kényszerhelyzetek és katonai-vallási konfliktusok is.

A Reconquista előrehaladtával a keresztény királyságok egyre nagyobb muszlim és zsidó népességet foglaltak magukba. A zsidók és muszlimok saját közösségi intézményekkel, jogi hagyományokkal és gazdasági szerepekkel rendelkeztek. A zsidó közösségek tagjai között voltak pénzügyi, kereskedelmi, orvosi, igazgatási és udvari szolgálatot ellátó személyek, ami időnként védettséget, máskor társadalmi irigységet vagy ellenségeskedést váltott ki.

A 14. század végétől Kasztíliában és Aragóniában súlyos zsidóellenes feszültségek alakultak ki. Az 1391-es pogromok és kényszerkeresztelések után jelentős számú zsidó vált kereszténnyé. Őket és leszármazottaikat nevezték conversóknak, új keresztényeknek vagy – ellenséges, sértő használatban – marranóknak. A conversók egy része ténylegesen keresztényként élt és beilleszkedett a társadalomba, másokat azonban azzal gyanúsítottak, hogy titokban továbbra is zsidó vallási gyakorlatokat követnek. A kérdés egyszerre volt vallási, társadalmi, gazdasági és politikai természetű.

A converso-kérdés

A spanyol inkvizíció közvetlen előzményei főként a conversók körüli vitákban kereshetők. A 15. században sok converso jelentős tisztségbe jutott a városokban, az udvarban, az egyházi adminisztrációban és a pénzügyekben. Ez a társadalmi emelkedés ellenérzést keltett az ókereszténynek tekintett csoportokban. A vallási gyanú és a társadalmi konkurencia egymást erősítette. Egyes szerzők a conversók elleni fellépésben elsősorban vallási motivációt, mások társadalmi-gazdasági konfliktust vagy proto-rasszista vértisztasági gondolkodást látnak.

A conversók helyzetét tovább bonyolította, hogy a keresztény hitre tért személyek a korabeli egyházjog szerint már a keresztény közösség tagjai voltak. Ha tehát korábbi vallásukhoz tértek vissza vagy annak egyes szokásait titokban gyakorolták, azt a hatóságok nem külső vallási különbségként, hanem eretnekségként vagy hitehagyásként értelmezték. A spanyol inkvizíció elsődlegesen nem a zsidó vallású személyek, hanem a megkeresztelt és eretnekséggel gyanúsított conversók ügyeiben járt el.

Megalapítása

IV. Szixtusz bullája

1478. november 1-jén IV. Szixtusz pápa Exigit sincerae devotionis affectus kezdetű bullájával engedélyezte Ferdinánd és Izabella számára, hogy Kasztíliában inkvizítorokat nevezzenek ki. A lépést a királyi pár azzal indokolta, hogy a megkeresztelt, de titokban zsidó vallási gyakorlatokkal gyanúsított személyek ügyeit hatékonyabban kell vizsgálni. Az első inkvizítorokat 1480-ban nevezték ki, és az első működő törvényszék Sevillában kezdte meg tevékenységét.

A sevillai kezdeti időszak különösen kemény volt. A források szerint sok converso menekült el a városból vagy környékéről. A korai krónikások magas számokat közöltek a kivégzésekről és a vezeklésre kötelezettekről, de ezek a számok gyakran pontatlanok, és a modern történészek óvatosan kezelik őket. A levéltári kutatás alapján valószínű, hogy a legvéresebb időszak a 15. század utolsó és a 16. század első évtizedeire esett, a későbbi évszázadokban pedig a halálos ítéletek aránya jelentősen csökkent.

A főinkvizítori hivatal és a Suprema

1483-ban Tomás de Torquemada domonkos szerzetest nevezték ki főinkvizítorrá. Nevéhez fűződik az intézmény szervezeti megszilárdítása, az eljárási szabályzatok egységesítése és a törvényszékek hálózatának kiépítése. Torquemada történeti megítélése erősen vitatott. A polemikus irodalom gyakran a spanyol inkvizíció személyes megszemélyesítőjeként ábrázolja, míg a modern kutatás inkább az intézményi, királyi és társadalmi tényezők összefüggésében vizsgálja szerepét.

A központi irányító szerv a Consejo de la Suprema y General Inquisición, röviden a Suprema lett. Ez a tanács felügyelte a tartományi törvényszékeket, irányelveket adott ki, vizsgálta a jelentéseket, és a királyi adminisztráció részeként működött. A Suprema révén a spanyol inkvizíció a 16. századra az egyik legjobban dokumentált kora újkori bírósági intézménnyé vált.

Szervezete

A spanyol inkvizíció központi és helyi szervekből állt. A rendszer élén a főinkvizítor állt, aki a pápai felhatalmazás alapján, de a spanyol korona támogatásával és politikai környezetében működött. A Suprema a madridi udvar közelében alakította ki irányító szerepét.

A helyi törvényszékek élén inkvizítorok álltak. Mellettük ügyészek, jegyzők, börtönfelügyelők, teológiai szakértők, jogászok és világi segítők dolgoztak. A calificadores teológiai szakértőként értékelték, hogy egy kijelentés vagy cselekmény eretnekgyanúsnak minősül-e. A familiares világi segítők voltak, akik a törvényszékek társadalmi beágyazottságát és végrehajtó képességét erősítették. Szerepük régiónként eltérő volt, és a modern kutatás óvatosan kezeli azt a régebbi képet, amely őket mindenütt állandó besúgóhálózatként ábrázolta.

A törvényszékek fontosabb központjai közé tartozott Sevilla, Córdoba, Toledo, Valladolid, Zaragoza, Valencia, Barcelona, Granada, Cuenca, Murcia, Llerena, Logroño és később Madrid. A birodalmi területeken Szicília, Szardínia és az amerikai gyarmatok egyes városai is külön jogi és szervezeti kapcsolatban álltak a spanyol rendszerrel.

Hatáskör és célpontok

Conversók és judaizálás

A spanyol inkvizíció első nagy célpontja a converso közösség volt. A vádak között szerepelt a szombat megtartása, bizonyos étkezési szokások követése, zsidó ünnepek titkos megülése, héber vagy zsidó imák használata, illetve a keresztény szentségek színlelt elfogadása. A modern történészek között vita van arról, hogy a vádak mekkora része tükrözött tényleges kripto-zsidó vallásgyakorlatot, és mekkora része származott társadalmi rivalizálásból, feljelentésekből vagy kényszerhelyzetből.

A korai üldözések különösen Andalúziában, Toledóban, Ciudad Realban és más kasztíliai központokban voltak intenzívek. A 16. század elejére a conversók elleni első nagy hullám mérséklődött, de a kérdés később is visszatért, főként a portugál új keresztények Spanyolországba áramlása után.

Zsidók kiűzése 1492-ben

1492-ben Ferdinánd és Izabella kiadta a zsidók kiűzéséről szóló rendeletet. A rendelet választás elé állította a zsidó vallású lakosságot: vagy felveszik a kereszténységet, vagy elhagyják a királyság területét. A döntés nem azonos magával az inkvizíciós ítélkezéssel, mivel a zsidók mint meg nem keresztelt személyek nem tartoztak az inkvizíció rendes joghatósága alá. A rendelet azonban szorosan kapcsolódott az inkvizíció működéséhez, mert a hatóságok szerint a zsidó közösségek jelenléte elősegítette a conversók visszatérését korábbi vallási gyakorlataikhoz.

A kiűzöttek számát a régi irodalom gyakran erősen eltúlozta. A modern becslések eltérnek, de általában több tízezer és legfeljebb néhány százezer fő közé teszik az érintettek számát, nem pedig a korábbi polemikus irodalomban szereplő szélsőségesen magas számok közé. Jelentős részük Portugáliába, Észak-Afrikába, Itáliába, az Oszmán Birodalomba és más mediterrán térségekbe vándorolt.

Moriszkók

Granada 1492-es elfoglalása után a kapitulációs szerződések elvileg biztosították a muszlim lakosság vallásgyakorlását. A 15. század végén és a 16. század elején azonban egyre erősebb nyomás nehezedett a muszlimokra. Francisco Jiménez de Cisneros bíboros granadai fellépése, az arab könyvek elkobzása és elégetése, valamint a kényszerű áttérések súlyos feszültségekhez vezettek. 1502-ben Kasztíliában, 1525–1526-ban pedig Aragónia területein is a muszlimoknak választaniuk kellett az áttérés és a távozás között.

A megkeresztelt muszlimokat és leszármazottaikat nevezték moriszkóknak. Az inkvizíció a moriszkók körében az iszlám gyakorlat titkos folytatását, az arab nyelv és szokások használatát, illetve az Oszmán Birodalommal vagy észak-afrikai hatalmakkal való feltételezett együttműködést vizsgálta. A moriszkó-kérdés a 16. század második felében különösen Valenciában, Aragóniában és Granadában volt jelentős. A moriszkók 1609–1614 közötti kiűzése királyi állami döntés volt, amelyben az inkvizíció előzetes megfigyelő és fegyelmező szerepet játszott, de nem azonosítható önmagában a kiűzési döntéssel.

Protestánsok, erazmisták és alumbrados

A 16. században a spanyol inkvizíció a protestáns tanok beszivárgását is figyelte. A protestantizmus Spanyolországban nem vált tömegmozgalommá, de Valladolidban, Sevillában és más városokban kisebb körök alakultak ki, amelyeket az inkvizíció az 1550-es és 1560-as években felszámolt. A protestáns ügyek száma a spanyol inkvizíció teljes működéséhez képest nem volt nagy, de szimbolikus jelentőségük a reformáció és az ellenreformáció európai kontextusában jelentős volt.

Az inkvizíció vizsgálta az Erasmus hatásához kapcsolt teológiai és spirituális irányzatokat is, noha az erazmisták megítélése nem volt egységes. Egyes humanista és lelki megújulási törekvéseket a hatóságok gyanakvással figyeltek, különösen ha azok a belső megvilágosodást, a külső vallási gyakorlatok másodlagosságát vagy a hivatalos egyházi tanítástól eltérő nézeteket hangsúlyozták. Az alumbrados vagy „megvilágosodottak” ügyei e körbe tartoztak.

Erkölcsi és fegyelmi ügyek

A spanyol inkvizíció hatásköre idővel nemcsak szűken vett dogmatikai eretnekségekre terjedt ki. Ügytípusai között szerepelt az istenkáromlás, a bigámia, a papsággal kapcsolatos visszaélések, a hamis szentségkiszolgáltatás, a babonás vagy mágikus gyakorlatok, a tiltott könyvek birtoklása, a vallási képek vagy szentségek megsértése, bizonyos szexuális vétségek, valamint a hitet érintő kijelentések vizsgálata. Ezek az ügyek a 16–17. században a törvényszékek mindennapi tevékenységének jelentős részét alkották.

A levéltári adatbázisokra épülő kutatások szerint a 16–17. században az inkvizíciós ügyek túlnyomó többsége nem végződött halálos ítélettel. Gyakoribbak voltak a vezeklések, pénzbírságok, száműzetések, nyilvános megbánási aktusok, börtönbüntetések vagy más fegyelmi szankciók.

Eljárási rend

Edictumok és feljelentések

Az eljárás gyakran edictum gratiae vagy edictum fidei kihirdetésével kezdődött. Az előbbi kegyelmi időt adott az önként jelentkezőknek, akik enyhébb büntetésre számíthattak, ha beismerték a vétséget és másokat is megneveztek. Az utóbbi felsorolta azokat a cselekményeket, amelyeket a híveknek jelenteniük kellett. Ez a rendszer ösztönözte a feljelentéseket, ami egyrészt hatékony információgyűjtést biztosított, másrészt visszaélésekhez, személyes bosszúból tett vádakhoz és társadalmi bizalmatlansághoz vezethetett.

A tanúk neveit gyakran nem közölték a vádlottal. Ezt a hatóságok a tanúk védelmével indokolták, de az eljárás igazságossága szempontjából komoly problémát jelentett, mert megnehezítette a védekezést. A vádlott megnevezhette ellenségeit, akiknek vallomását elvileg figyelmen kívül kellett hagyni, de a gyakorlat sokszor a helyi viszonyoktól és a bírák megítélésétől függött.

Letartóztatás és vagyonzár

A gyanúsítottakat gyakran előzetes fogságba helyezték. A letartóztatást sok esetben vagyonzár követte: a vádlott javait lefoglalták, részben a fogvatartás és az eljárás költségeinek fedezésére. Ez a rendszer súlyos következményekkel járhatott a családtagokra nézve, és a spanyol inkvizíció bírálói gyakran kiemelték az anyagi érdekeltség szerepét. A modern kutatás ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a vagyonelkobzás rendszere bonyolultabb volt annál, mint hogy minden eljárást egyszerű haszonszerzéssel lehetne magyarázni.

Védelem és ítélet

A vádlottaknak elvileg lehetőségük volt védekezésre, ügyvéd igénybevételére és bizonyítékok előterjesztésére, de a rendszer mai jogállami mércével súlyosan korlátozott volt. A vád tárgyát nem mindig közölték teljes részletességgel, a tanúk névtelensége pedig nehezítette a védelem munkáját. Az ítélet meghozatalában teológiai szakértők és jogászok is részt vehettek.

A büntetések széles skálán mozogtak. Enyhébb esetben imádságot, zarándoklatot, böjtöt, alamizsnát, nyilvános bűnbánatot vagy a sanbenito viselését írhatták elő. Súlyosabb ügyekben börtön, gályarabság, száműzetés, vagyonelkobzás vagy kiközösítés következhetett. A makacs vagy visszaeső eretneknek minősített személyeket a világi hatóságnak adták át, amely végrehajthatta a halálbüntetést.

Kínvallatás

A spanyol inkvizíció alkalmazott kínvallatást, de nem minden ügyben, és nem korlátlanul. A kínvallatás a korabeli európai büntetőeljárásban általánosan használt eszköz volt, világi bíróságok is rendszeresen alkalmazták. Az inkvizíciós eljárásban a tortúrát jogi feltételekhez kötötték, jegyzőkönyvezték, és elvileg csak bizonyos bizonyítási helyzetben alkalmazhatták. A leggyakoribb módszerek közé tartozott a víztortúra, a kötéllel vagy csigával való felfüggesztés, illetve a feszítőpad. A vallomást később meg kellett erősíteni, hogy formailag ne közvetlenül a kínzás alatt tett beismerésre épüljön az ítélet.

A modern történeti értékelés két szempontot tart egyszerre szem előtt. Egyrészt a kínvallatás önmagában a mai jogi és erkölcsi felfogás szerint elfogadhatatlan kényszereszköz volt. Másrészt a spanyol inkvizíciót nem lehet elszigetelten, a korabeli európai világi büntetőeljárásokhoz viszonyítás nélkül értelmezni. Több kutató szerint a spanyol inkvizíció egyes korszakaiban és területein a tortúra használata ritkább és szabályozottabb volt, mint sok világi bíróságon, bár ez nem szünteti meg az intézmény felelősségét a kényszervallatásokért.

Autodafé

Az autodafé vagy spanyolul auto de fe a spanyol inkvizíció nyilvános bűnbánati és ítélethirdetési szertartása volt. Neve a portugál auto da fé, illetve a latin actus fidei kifejezésből ered, jelentése: „a hit aktusa”. A közkeletű elképzeléssel szemben az autodafé nem azonos egyszerűen a kivégzéssel. A szertartáson kihirdették az ítéleteket, a bűnbánók nyilvánosan megbánták vétkeiket, és különböző vezekléseket róttak ki. A halálra ítélteket a szertartás után adták át a világi hatóságnak; a kivégzés rendszerint külön helyen történt.

Az autodafék politikai és társadalmi jelentősége nagy volt. Ünnepélyes, reprezentatív eseményekké válhattak, amelyeken világi és egyházi vezetők, városi testületek és nagy tömegek vettek részt. A 16–17. században a nyilvános büntetés és a közösségi rend helyreállításának rituáléja nem volt szokatlan Európában. A spanyol autodafé azonban a későbbi protestáns, felvilágosodás kori és romantikus irodalomban a vallási türelmetlenség és a spanyol állami-egyházi szigor egyik jelképévé vált.

Könyvcenzúra és indexek

A spanyol inkvizíció a 16. századtól fontos szerepet játszott a könyvek ellenőrzésében. A reformáció, a humanizmus és a nyomtatás terjedése miatt a spanyol hatóságok fokozottan figyelték a külföldről érkező könyveket, a népnyelvű vallási irodalmat és a protestáns vitairatokat. A spanyol indexek nem mindig estek egybe a római tiltott könyvek jegyzékével, és helyenként szigorúbb vagy más szempontú rendelkezéseket tartalmaztak.

Különösen jelentős volt Fernando de Valdés főinkvizítor 1559-es indexe. A tiltások érintettek protestáns szerzőket, bizonyos népnyelvű bibliafordításokat, misztikus vagy spirituális írásokat, valamint egyes humanista műveket. Ugyanakkor a tiltott könyvek birtoklása vagy olvasása nem jelentett automatikusan halálbüntetést. A büntetés az adott mű jellegétől, a vádlott társadalmi helyzetétől, szándékától, ismételt engedetlenségétől és az ügy vallási értékelésétől függött.

A cenzúra hatásáról a történészek vitatkoznak. Régebbi szerzők szerint az inkvizíció elfojtotta a spanyol tudományt és irodalmat. Más kutatók ezt túlzott leegyszerűsítésnek tartják, mivel a 16–17. század egyben a spanyol irodalom és művészet aranykora is volt. Az inkvizíció kétségtelenül korlátozta a vallási és filozófiai viták szabadságát, de Spanyolország kulturális fejlődését nem lehet egyetlen intézmény hatására visszavezetni.

Boszorkányság és babonaság

A spanyol inkvizíció a boszorkányság kérdésében több más európai bírósághoz képest gyakran óvatosabb álláspontot képviselt. A kora újkori Európában sok tízezer embert végeztek ki boszorkányság vádjával, főként világi bíróságokon és jelentős részben nem katolikus területeken is. A spanyol inkvizíció előtt is voltak boszorkánysági és mágikus ügyek, de a halálos ítéletek száma viszonylag alacsony maradt.

A legismertebb eset a baszkföldi Zugarramurdi körüli boszorkányüldözés volt 1609–1614 között. Alonso de Salazar Frías inkvizítor vizsgálatai után a Suprema óvatosabb, szkeptikusabb álláspontot fogadott el, és korlátozta a boszorkánysági ügyekben alkalmazott bizonyítási gyakorlatot. Ez a történet fontos példa arra, hogy az inkvizíció nem mindig gerjesztette, hanem bizonyos esetekben fékezte is a helyi boszorkányhisztériát.

Az amerikai és tengerentúli törvényszékek

A spanyol inkvizíció a birodalom tengerentúli területein is megjelent. A limai törvényszéket 1570-ben, a mexikóit 1571-ben, a cartagenait 1610-ben állították fel. Ezek a törvényszékek főként európai származású telepesek, új keresztények, külföldiek, protestánsok, bigámia vagy babonaság miatt gyanúsított személyek, valamint a gyarmati társadalom más megkeresztelt tagjai felett jártak el.

A bennszülött indiánok helyzete sajátos volt. A 16. század közepére a spanyol korona és egyházi hatóságok többnyire nem a formális inkvizíciós törvényszékek alá sorolták őket, hanem püspöki vagy missziós fegyelmi joghatóság alá. Ennek oka részben az volt, hogy a frissen megtérített népesség hitbeli ismereteit hiányosnak tekintették, ezért a klasszikus eretnekségi eljárás alkalmazását problematikusnak tartották. A gyarmati valláspolitikában ennek ellenére előfordultak erőszakos térítések, templomrombolások, bálványellenes kampányok és súlyos visszaélések is, amelyeket nem szabad összemosni a spanyol inkvizíció európai jogi rendszerével, de a tágabb spanyol katolikus gyarmati valláspolitika részeként kell vizsgálni.

Hanyatlás és megszűnés

A 18. századra a spanyol inkvizíció politikai és társadalmi jelentősége csökkent. A felvilágosodás, a Bourbon-reformok, az állami centralizáció és az európai eszmetörténeti változások fokozatosan aláásták a régi intézmény tekintélyét. A törvényszék továbbra is működött, de már nem rendelkezett a 15–16. századi súlyával.

Napóleon 1808-ban, Spanyolország megszállása idején megszüntette az inkvizíciót. A cádizi cortes 1813-ban szintén eltörölte. VII. Ferdinánd spanyol király 1814-ben visszaállította, de a 19. századi politikai változások között intézménye már nem volt stabil. 1820-ban ismét megszüntették, majd bizonyos vallási bírósági formák helyi szinten tovább éltek. Az utolsó, gyakran inkvizíciós utóesetként említett kivégzés Cayetano Ripoll valenciai tanító 1826-os ügye volt, amelyet már nem a klasszikus országos inkvizíció, hanem egy helyi Junta de Fe ítélete alapján hajtottak végre. A spanyol inkvizíciót véglegesen 1834-ben, Mária Krisztina spanyol régens királyné kormányzósága alatt törölték el.

Áldozatok és statisztikák

A spanyol inkvizíció áldozatainak száma a történetírás egyik legtöbbet vitatott kérdése. A 19. századi szerzők, különösen Juan Antonio Llorente, igen magas számokat közöltek. Llorente adatai a későbbi antiklerikális és liberális irodalomban nagy hatást gyakoroltak, de a modern kutatás ezeket az adatokat túlzónak tartja.

A 20–21. századi levéltári kutatások szerint a spanyol inkvizíció teljes, több mint háromszáz éves működése alatt a halálos ítéletek száma nagyságrendileg néhány ezer fő lehetett. A modern szakirodalomban gyakran 3000–5000 körüli becslés szerepel, de a pontos szám vitatott, mert a korai időszak dokumentációja hiányos, és a régi források gyakran összemosták az élve elégetetteket, a távollétükben elítéltek jelképes elégetését és a különféle vezeklő vagy elmarasztaló ítéleteket.

A halálos ítéletek döntő része a korai időszakra, főként az 1480 és 1530 közötti évtizedekre esett. Kamen szerint valószínű, hogy a spanyol inkvizíció által kivégzettek több mint háromnegyede az első évtizedekben halt meg. A későbbi évszázadokban a halálbüntetés jóval ritkábbá vált, az ügyek többsége pedig fegyelmi, penitenciális vagy társadalmi jellegű büntetésekkel zárult.

A számok értelmezésénél két szélsőséget érdemes kerülni. Az egyik a „fekete legenda” túlzó képe, amely a spanyol inkvizíciót százezres nagyságrendű tömeggyilkosságként ábrázolja. A másik az apologetikus minimalizálás, amely a kényszerítő eljárásokat, a félelem légkörét, a társadalmi megbélyegzést, a vagyonelkobzást, a börtönbüntetéseket és az elrettentő rituálékat mellékesnek állítja be. A történeti mérlegeléshez mind a tényleges kivégzések, mind a szélesebb társadalmi hatások vizsgálata szükséges.

Historiográfia és megítélés

A fekete legenda

A spanyol inkvizíció képe már a 16. században nemzetközi politikai és vallási propaganda tárgyává vált. A Habsburg Spanyolország európai nagyhatalmi szerepe, II. Fülöp spanyol király protestantizmus elleni politikája, a németalföldi háborúk, az angol–spanyol konfliktusok és a gyarmati rivalizálás mind hozzájárultak ahhoz, hogy Spanyolországot ellenfelei a vallási és politikai elnyomás jelképeként ábrázolják.

A „fekete legenda” kifejezést a 20. század elején Julián Juderías spanyol szerző tette ismertté. A fogalom azokra a túlzó vagy egyoldalú Spanyolország-ellenes narratívákra utal, amelyek a spanyol történelmet különösen kegyetlennek, fanatikusnak és elmaradottnak mutatták be. A fogalom használata maga is vitatott: egyes történészek hasznosnak tartják a propagandisztikus túlzások azonosítására, mások szerint könnyen válhat a spanyol birodalmi vagy inkvizíciós visszaélések mentegetésének eszközévé.

Llorente és a 19. századi kép

Juan Antonio Llorente, aki korábban maga is kapcsolatban állt az inkvizíciós adminisztrációval, a napóleoni korszakban hozzáfért az inkvizíció irataihoz, majd Franciaországban megírta nagy hatású kritikai történetét. Műve fontos volt, mert archív anyagokra támaszkodott, ugyanakkor erősen reformista és inkvizícióellenes nézőpontból íródott. Számai és következtetései sokáig meghatározták az európai közvéleményt, de a modern történetírás jelentős részben felülvizsgálta őket.

A 19. században az inkvizícióellenes kép romantikus regényekben, utazási beszámolókban, protestáns vitairatokban, liberális politikai irodalomban és képzőművészeti ábrázolásokban terjedt tovább. Goya inkvizíciós jelenetei, a börtönökről és kínzókamrákról szóló metszetek, valamint a drámai autodafé-ábrázolások erősen befolyásolták a közgondolkodást. E művek történeti forrásértéke változó: némelyek valós visszaélésekre épültek, mások inkább irodalmi és politikai képzeletet tükröztek.

Modern kutatás

A modern levéltári kutatások, különösen Henry Charles Lea, Henry Kamen, Gustav Henningsen, Jaime Contreras, Joseph Pérez, John Tedeschi és mások munkái árnyaltabb képet alakítottak ki. A kutatók egy része hangsúlyozza, hogy az inkvizíció a maga korában nem volt minden tekintetben rendkívüli: büntetőeljárási eszközei sokszor a korabeli európai joggyakorlat részét alkották. Mások kiemelik, hogy az inkvizíció titkos eljárása, a vallási és politikai konformitás kikényszerítése, a társadalmi megbélyegzés és a lelkiismereti szabadság korlátozása miatt még a korabeli intézmények között is különösen jelentős ellenőrző szerepet játszott.

A katolikus történeti és apologetikai irodalom gyakran rámutat arra, hogy a spanyol inkvizíció erősen királyi intézmény volt, és a pápaság időnként tiltakozott a spanyol korona túlkapásai ellen. Ez a szempont fontos, de nem jelenti azt, hogy az egyházi szereplők felelőssége teljesen megszűnne, hiszen az eljárás vallási jogcímen, egyházi személyek közreműködésével és katolikus teológiai kategóriák alapján működött.

Társadalmi és kulturális hatásai

A spanyol inkvizíció hatása nem korlátozható a kivégzések számára. A törvényszékek jelenléte befolyásolta a vallási beszédet, a családi és közösségi konfliktusokat, a könyvkiadást, az egyetemi életet, a társadalmi mobilitást és az identitás kérdéseit. A limpieza de sangre, vagyis a „vértisztaság” eszméje különösen fontos lett: az új keresztény származás később is hátrányt jelenthetett hivatalviselésben, egyházi karrierben, egyetemi előmenetelben vagy társadalmi presztízsben.

A spanyol aranykor irodalma és művészete ugyanakkor éppen az inkvizíció működésének idején bontakozott ki. Miguel de Cervantes, Lope de Vega, Calderón de la Barca, El Greco, Diego Velázquez és más alkotók kora nem írható le egyszerűen szellemi sötétségként. A kérdés inkább az, hogy a vallási cenzúra és a társadalmi konformitás milyen témákat, műfajokat és vitákat szorított háttérbe, illetve milyen kifejezési formákat tett előnyösebbé. A modern történetírás ezért nem fogadja el azt az egyszerű magyarázatot, hogy Spanyolország későbbi hanyatlásának egyetlen vagy fő oka az inkvizíció lett volna, de azt sem tagadja, hogy a törvényszék a szellemi és vallási szabadság korlátozásában jelentős szerepet játszott.

Összegző értékelés

A spanyol inkvizíció a kora újkori Európa egyik legjelentősebb és legtöbbet vitatott vallási-jogi intézménye volt. Létrejötte a reconquista utáni spanyol államépítéshez, a vallási egység korabeli eszményéhez, a converso- és moriszkó-kérdéshez, valamint a katolikus monarchia politikai önértelmezéséhez kapcsolódott. Működése során számos ember szenvedett börtönt, vagyonelkobzást, társadalmi megbélyegzést, kényszervallatást vagy halálos ítéletet. Ezek a tények a modern lelkiismereti és vallásszabadság szemszögéből súlyosan problematikusak.

Ugyanakkor a történeti pontosság megköveteli a túlzó, propagandisztikus vagy kizárólag moralizáló értelmezések kerülését. A spanyol inkvizíció nem volt azonos a középkori inkvizícióval, nem minden zsidó vagy muszlim személyt üldözött mint nem keresztényt, nem minden autodafé volt kivégzés, és a halálos ítéletek száma nem érte el a régi polemikus irodalomban szereplő nagyságrendeket. Az intézmény történeti értékelése ezért egyszerre igényel forráskritikát, a korabeli jogi és társadalmi kontextus figyelembevételét, valamint annak világos kimondását, hogy a kényszerített vallási egység és a lelkiismereti szabadság elnyomása ma már nem tekinthető elfogadható állami vagy egyházi gyakorlatnak.

Fontosabb főinkvizítorok

• Tomás de Torquemada – 1483-tól főinkvizítor; az intézmény korai megszervezője és egységesítője.
• Diego de Deza – Torquemada utóda, a korai converso-üldözések folytatója.
• Francisco Jiménez de Cisneros – bíboros, toledói érsek; a granadai muszlimok áttérítésében és a korai moriszkó-politikában jelentős szerepet játszott.
• Alonso Manrique de Lara – a 16. század első felében működött, Erasmus és a humanista irányzatok spanyol fogadtatásának idején.
• Fernando de Valdés – a 16. század közepén főinkvizítor; nevéhez fűződik az 1559-es spanyol index.
• Diego de Espinosa – II. Fülöp korának egyik befolyásos egyházi és állami vezetője.
• Ramón José de Arce – az intézmény késői korszakának egyik főinkvizítora.

Lásd még

• Inkvizíció
• Középkori inkvizíció
• Portugál inkvizíció
• Római inkvizíció
• Mexikói inkvizíció
• Autodafé
• Reconquista
• Alhambrai rendelet
• Converso
• Morisco
• Fekete legenda
• Index librorum prohibitorum

Források

Modern szakirodalom

• Contreras, Jaime; Henningsen, Gustav (1986). "Forty-four Thousand Cases of the Spanish Inquisition (1540–1700): Analysis of a Historical Data Bank". In Henningsen, Gustav; Tedeschi, John (eds.). The Inquisition in Early Modern Europe: Studies on Sources and Methods. DeKalb: Northern Illinois University Press.
• Edwards, John (1999). The Spanish Inquisition. Stroud: Tempus.
• Henningsen, Gustav (1980). The Witches' Advocate: Basque Witchcraft and the Spanish Inquisition, 1609–1614. Reno: University of Nevada Press.
• Kamen, Henry (2014). The Spanish Inquisition: A Historical Revision (4th ed.). New Haven–London: Yale University Press. ISBN 978-0-300-18051-0.
• Netanyahu, Benzion (1995). The Origins of the Inquisition in Fifteenth Century Spain. New York: Random House.
• Pérez, Joseph (2005). The Spanish Inquisition: A History. New Haven–London: Yale University Press.
• Peters, Edward (1988). Inquisition. Berkeley–Los Angeles: University of California Press.
• Rawlings, Helen (2006). The Spanish Inquisition. Malden–Oxford: Blackwell Publishing.

Régebbi és historiográfiai jelentőségű művek

• Lea, Henry Charles (1906). A History of the Inquisition of Spain. New York: Macmillan.
• Llorente, Juan Antonio (1817). Histoire critique de l'Inquisition d'Espagne. Paris.
• Petrányi, Ferenc (1908). Az inkvizíció. Mi a valóság a sok hazugság között?. Kalocsa: Jurcsó Antal Könyvnyomdája.
• Tomka, Ferenc (2001). Az egyház bűnei? Mi igaz, mi nem igaz?. Budapest: Szent István Társulat. ISBN 963-361-197-0.
• Carbia, Rómulo D. (1943). Historia de la Leyenda Negra Hispanoamericana. Buenos Aires: Ediciones Orientación Española.

További irodalom

• Bennassar, Bartolomé (1979). L'Inquisition espagnole, XVe–XIXe siècle. Paris: Hachette.
• Haliczer, Stephen (1990). Inquisition and Society in the Kingdom of Valencia, 1478–1834. Berkeley: University of California Press.
• García Cárcel, Ricardo (1980). Orígenes de la Inquisición española: el tribunal de Valencia, 1478–1530. Barcelona: Península.
• Monter, William (1990). Frontiers of Heresy: The Spanish Inquisition from the Basque Lands to Sicily. Cambridge: Cambridge University Press.